1. Az emlék, ami mindig visszahúz a vízpartra
Vannak napok, amik nem fakulnak meg. Bármennyi idő telik is el, bármilyen messze sodor az élet, ha lehunyom a szemem, újra ott vagyok: a tóparton, hajnali fél ötkor, egy túlméretezett gumicsizmában, kezemben egy horgászbottal, ami akkor még nehezebbnek tűnt, mint én magam. Ez volt az első horgászélményem.
Gyerekként az ember máshogy nézi a világot. Minden új, minden izgalmas, minden titkot rejt. És a horgászat – na az maga volt a titok. Egy rejtélyes rítus, amit csak a nagyok tudtak. Apa, nagypapa, a szomszéd bácsi, akik már évek óta vízparti legendákat meséltek, és végre eljött a nap, amikor én is részese lehettem ennek a különös világnak.
Aznap reggel nem kellett ébresztő. Fél órával előbb keltem, mint kellett volna. A levegő még hűvös volt, a fű harmatos, de a szívem tele várakozással. Éreztem, hogy valami fontos fog történni. És igazam lett.
2. Az előkészületek varázsa – avagy miért olyan menő egy horog?
A horgászat nem ott kezdődik, hogy bedobod a zsinórt. Nem, az sokkal korábban elkezdődik. A sufniban. A padláson. A pince mélyén. Nekem a panelban az előszobában, ahol a horgászdoboz lakik. Az a doboz, amit csak apa nyithatott ki – de most, most végre nekem is megmutatta.
Csalik, ólmok, horogszettek, zsinórok gubanca, olyan illat, amit azóta sem felejtettem el: édes, éles, földes – valahol a régi fa és a nyári nap között. A kezemben tartottam egy horogcsomagot, és úgy éreztem magam, mintha egy Jedi fénykardját kaptam volna meg. Komolyan! Egy ötéves gyereknek ez volt a világ közepe.
Apa türelmesen mutatta, hogyan kell szerelni. Hogy melyik ólom hová kerül, hogyan kell felkötni a horgot, hogy miért fontos a zsinór feszessége. Én meg csak bólintottam, és úgy néztem rá, mintha a világ összes bölcsessége az ő szemében lakna. Talán akkor értettem meg először, mit jelent az a szó, hogy "apa".
3. Az első út a vízpartra – ahol a természet lett a játszótársam
Az út a vízhez hosszú volt – úgy egy óra a panelháztól –, és számomra maga volt az expedíció. Mikor megérkeztünk, minden bokor mögött egy medve leselkedett (legalábbis a képzeletemben), minden madár hangosabban csipogott, mint valaha. A fű még nedves volt a hajnali párától, és ahogy elhagytuk a szakadt Zsigulit, azonnal megcsapott valami egészen más világ illata: föld, víz, nádas – a szabadság illata.
A vízpartnál már ott álltak a “profik”. Azok a bácsik, akiknek mindig volt egy történetük az "akkora volt, hogy alig fért a merítőbe!" típusú halakról. Kicsit féltem is tőlük. Meg is kérdeztem halkan:
– Apa, biztos, hogy ide szabad jönnünk?
Ő csak mosolygott, és azt mondta: – Itt kezdődik a varázslat.
Leterítettük a pokrócot, előkerült a kis dobozom, benne a saját kis horgászkészletem (ami természetesen 95%-ban az övé volt, de akkor még úgy éreztem: ez már az enyém). Aztán bedobtuk. És vártunk.
A várakozás... Hát az volt az első leckém. Egy gyereknek az idő fogalma amúgy is kicsit más, de ott és akkor minden másodperc egy órának tűnt. Ültem, bámultam az úszót – azt a pici piros tetejű pálcikát a vízen –, és próbáltam nem minden második percben megkérdezni: „Most? Ez most az?”
És amikor végre tényleg „az” volt… hát akkor minden megváltozott.
4. Az első hal – avagy hogyan lettem „halvadász”
Megmozdult. Nem sokat, csak egy aprót rándult az úszó. A szívem kihagyott egy ütemet. Aztán újra. Az úszó felbukott, apa rám nézett: „Na most!” – mondta, és én, életemben először, bevágtam.
Az érzés leírhatatlan. Mintha valami élő kapaszkodna belém a víz mélyéről. Nem volt nagy hal – később kiderült, egy kicsi dévérkeszeg –, de nekem ez volt Moby Dick. A bot meggörbült, a zsinór vibrált, én meg izzadtam, mintha világbajnokságon lennék. Apa mögöttem állt, fogta a vállamat, és segített. Végül... sikerült!
A partra emeltem a kis halat, ami akkor úgy tűnt, hatalmas. A pikkelyei csillogtak a reggeli napfényben, a szemei meg mintha azt kérdezték volna: „Te most komolyan engem választottál?”
Én csak néztem. Nem volt bennem diadal, inkább meghatottság. Valami történt ott és akkor. Megértettem, hogy a horgászat több, mint zsákmányszerzés. A pillanat csendje, a hal szépsége, a természet közelsége – mind belém égett.
Apa megszólalt: „Na, elengedjük?”
Csak bólintottam. És ahogy a kis keszeg visszacsúszott a vízbe, egyfajta büszkeség töltött el. Én is horgász vagyok. Most már igazán.
5. A horgászat, ami több, mint halfogás
Ahogy telt az idő, és egyre több hétvégén tértünk vissza a tópartra, rájöttem: a horgászat nem csak a halakról szól. Sőt. Azok a reggelek, amikor együtt indultunk el még napkelte előtt, egy termosznyi kakaóval és egy szendviccsel a táskában, olyan időket hoztak, amik később is újra és újra előbújtak egy-egy emlékfoszlányban.
Az első horgászélményem nem csak halat adott, hanem kapcsolatokat is. Édesapámmal való kötelékem erősödött, jobban megértettem őt – és ő is engem. Nem beszéltünk sokat, de nem is kellett. A csend beszélt helyettünk.
A természet közelsége is új arcát mutatta. Megtanultam figyelni. Meghallani a nádas susogását, felismerni a különbséget a békák brekegése és a ponty csobbanása között. Láttam napfelkeltét, amit a város sosem mutat meg, és megtapasztaltam, hogy mennyi minden történik, amikor az ember csak lelassít, és jelen van.
A horgászat számomra azóta is egyfajta meditáció. Egy külön világ, ahol minden lecsendesedik. És az az első alkalom... nos, az lett az alapja mindennek.
6. Összegzés – Miért őrizzük az első horgászélmény emlékét?
Mert az első mindig különleges. Az első hal, az első kapás, az első csobbanás – mind egy új világ kapuját nyitja ki. Az első horgászélmény tanít, formál, és valamit megpendít a lelkünk mélyén, amit talán soha nem tudnánk szavakkal elmondani.
De mégis, amikor eszünkbe jut, mosolyogni kezdünk. És ez mindent elmond.
Ezért is fontos, hogy ezeket az emlékeket továbbadjuk. Hogy amikor lehetőségünk van, mi is elvigyük a saját gyerekünket, unokánkat a vízpartra. Hogy ők is átéljék azt a varázst, amit mi egyszer már megtapasztaltunk.
Mert talán az a kis hal, akit ma fognak ki, egy életre szóló szenvedélyt indít el bennük is.
Zárszó
Az én első horgászélményem sokkal több volt egy kis keszegnél. Egy életre szóló emléket adott. Egy kapcsolatot, egy hobbit, egy menedéket a rohanó világ elől. És bár azóta sok víz lefolyt a Dunán – meg pár tó is kiapadt –, a lelkem egy része örökre ott maradt annál a partszélnél, egy ötéves gyerek gumicsizmájában, ahogy a piros úszót nézi, és azt suttogja magának: „Húzd már meg…”